Magányos éjszakai sétára indulok. Lenge ruhában, hisz nem érzékelem a hideget. Valamiért szívem egy része télbe borult. Utam az erdő felé veszem. Abba a bizonyos erdőbe megyek, hol már annyiszor jártam. Szembe kell néznem a félelmeimmel. Lassú ütemben haladok. Még nem érzem teljesen felkészültnek magam. Elérek az erdő határához. Ahogy belépek, úgy érzem egy másik világba érkezem...OTTHON… csak ez a szó visszhangzik a fejemben. Félelemmel tölt el ez az érzés. Megannyiszor jártam már itt és akartam szabadulni ettől az érzéstől, de ...Mindig ott van az a DE. A hideg ellenére néhány fa virágokba öltözött s a boldogság illatát árasztják. Hivalkodóan fújja a szellő felém az illatot, én mégsem a gyönyört nyújtó fa miatt jöttem. Csalogató… gyönyörű… Egy dallam fogan meg bennem… mégis elsétálok mellette. Minden pompa ellenére ezek a fák csak „talán”-t jelentenek. Nem tudhatom, mikor hullajtja el színesebbnél színesebb virágait. Egyre beljebb haladok, s ahogy utam egyre mélyebbre vezet, úgy komorodik az erdő is. Elértem a centrumát. Minden fájdalmam s magányom centruma. Az élettel teli fák silánynak tűnnek e komor csupasz vastag törzsű fa mellett. Szürkületbe burkolózik az erdő, s bús dallamot zenél a szél. Már nem félek. Ő már soha nem fog virágozni. Nem hajt csalogató kétes bimbókat. Igaz csupasz valóját mutatja. Nem kecsegtet boldogsággal…
Ne higgy mindig a szemnek, hallgasd a belső éneket. Az élet egy szemfényvesztés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése