A halál is „csak” egy állapot. Belekerülhetsz abba a tudatállapotba akkor is ha még nem jött el az idő. Vannak akik ezt gyakran teszik. Olyan helyzetekbe kerülnek szándékosan, ahol megtapasztalhatják, ahogyan „megcsapja őket a halál szele”, valahogy így szoktak fogalmazni azt hiszem. Miért is olyan nehéz nekünk nyugati embereknek ezt elfogadni? Sokszor mondjuk , hogy”áh én már belegondoltam, nem félek a haláltól, beletörődtem, hogy egyszer meghalok”-nem hiszem el, hogy ezek az emberek tényleg megértenék vagy úgy éreznének, ahogyan mondják. Amíg nem tapasztaltam, addig itt és most úgy érzem nem tudnám még elképzelni sem. Ha belegondolok, azonnal tiltakozni kezd még a testem is ezen gondolatok hallatára. Az első ami felmerül bennem, az, hogy- de egy csomó mindent nem tettem még meg, ha lett volna elég időm, ha ezt így tettem volna .Furcsa dolog azt hiszem. Hiszen itt vagyok. Itt vagyok most, élek , van idő és mégsem cselekszem úgy általában, mint ahogy tenném. Minden adott, kérdés , hogy elsiklom e az egész felett vagy cselekszem. Szépek a gondolatok. Szeretem őket. Gyönyörűen ki lehet fejezni magunkat anyanyelvünkkel, de még milyen szépen! Na de mi lenne ha nem csak gondolkodnék, hanem olykor, olykor meg is tenném azt ami megfogant. Ott növekszik bennem akárcsak egy gyermek és hagyom hagy érjen el egy bizonyos kort, majd halálra ítélem s nem hagyom hogy megszülessen. Önmagam gyilkolom. Érdekes egy dolog ez. Miért siklom el csak úgy a dolgok felett sokszor?
Belehajoltam a végtelenbe. Ott suhant el mellettem az idő apró kis lábait gyorsan szedve. Megakartam kérdezni hová is rohan? S aztán rájöttem, hogy abban a pillanatban ott állt meg sem mozdulva, miközben az egész minden elém tárulva körbevett. Nem ő sietett. Én rohantam mint egy félőrült. Hova is? Aztán a levegőben lógva hagytam a kérdést válasz nélkül, hisz magam sem tudtam hova….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése