Becstelen bíró ítélkezett
felettem.
Ki látta volt a kopasz madarat?
Szárnytalan suhogással vitte tova
lelkemet.
Mondotta: Ifjú, hölgy! Ítéletem, ne szegje
kedvedet.

Hogy akadt volna az összes szó a torkán !
Hová tűnt a szabad akarat?
Szót csépel, engemet ítél. Könny itt már
mit sem ér.
Csak fél, hogy elér, az, mit remél.
Csalfa, s balga sors, hát hová tetted
szemed?
Megvakultál tán,-hogy ily halálra ítélsz?
Miért teszed, oly gyenge szívemre
kezed?
Hazug hangokat hallatva
beszélsz.
Fellebbezek. Csupasz madarat közelembe
többé nem engedek.
Szívem, nem hagyom érinteni holmi
kezeknek.
Ellenvetésnek helye nincs!

Reggeli

Szokatlanul indult a reggel. Valamiféle émelyítő érzés kúszott a tarkómtól lefelé egészen a köldökömig. Ott időzvén kezdte egyre jobban eltelíteni az amúgy üres gyomrom.  Katatón állapotban nyúltam a fogkefe után. Üveges tekintettel meredtem a  tükörbe, hátha felfedezni vélem a vonásokat az elmosódott képben. Mintha a tükör élvezte volna, hogy kirakóst játszhat. A massza szerű arc rám mosolygott, egy hatéves mosolyával, majd hirtelen torz vigyorba fordult, abba a nagyképű leszarom a világot csak éppen hogy a száj sarkán megjelenő vigyorba. Aztán kissé begyorsultak a dolgok. Először apám, majd anyám képe jelent meg az összepréselt homoktáblában. Úgy váltották a képek egymást, mint a prostituáltaknál sorra jövő kuncsaftok. Volt valaki állandó, de jöttek s mentek az újabb s újabb korú, arcú, nemű emberek.