Hasadás

Ébren várom, míg a Nap felkel.
Álmok ébrednek bennem.
Száraz szemmel nézem, 
hová fut a vérem 
átlátszó bőrömön. 
Elmosódik minden,
nincsen senki itt bent, 
hiába is keresem. 


Kint a nagyvilágban
üres szempárokban, 
tükörként látom magam. 
Halhatatlan lélek, 
bennük újra élek
és meghalok. 

Majd újra összetörnek. 
Csukott szemhéjak mögött, 
álmokat követelnek, 
így újra eltűnök.

Becstelen bíró ítélkezett
felettem.
Ki látta volt a kopasz madarat?
Szárnytalan suhogással vitte tova
lelkemet.
Mondotta: Ifjú, hölgy! Ítéletem, ne szegje
kedvedet.

Hogy akadt volna az összes szó a torkán !
Hová tűnt a szabad akarat?
Szót csépel, engemet ítél. Könny itt már
mit sem ér.
Csak fél, hogy elér, az, mit remél.
Csalfa, s balga sors, hát hová tetted
szemed?
Megvakultál tán,-hogy ily halálra ítélsz?
Miért teszed, oly gyenge szívemre
kezed?
Hazug hangokat hallatva
beszélsz.
Fellebbezek. Csupasz madarat közelembe
többé nem engedek.
Szívem, nem hagyom érinteni holmi
kezeknek.
Ellenvetésnek helye nincs!

Reggeli

Szokatlanul indult a reggel. Valamiféle émelyítő érzés kúszott a tarkómtól lefelé egészen a köldökömig. Ott időzvén kezdte egyre jobban eltelíteni az amúgy üres gyomrom.  Katatón állapotban nyúltam a fogkefe után. Üveges tekintettel meredtem a  tükörbe, hátha felfedezni vélem a vonásokat az elmosódott képben. Mintha a tükör élvezte volna, hogy kirakóst játszhat. A massza szerű arc rám mosolygott, egy hatéves mosolyával, majd hirtelen torz vigyorba fordult, abba a nagyképű leszarom a világot csak éppen hogy a száj sarkán megjelenő vigyorba. Aztán kissé begyorsultak a dolgok. Először apám, majd anyám képe jelent meg az összepréselt homoktáblában. Úgy váltották a képek egymást, mint a prostituáltaknál sorra jövő kuncsaftok. Volt valaki állandó, de jöttek s mentek az újabb s újabb korú, arcú, nemű emberek.

Haiku (Temetés)

Eső hull alá
betonba issza magát 
véget ért élet.

Eső hull alá
könnycseppek áradata
zúg a halálnak. 

Néma csend borul
a fekete tömegre
tombol a vihar. 

 Csukott szemekkel
 üdvözlik Oh a halált.
 Beborul az ég.

Papa

Csendesen lépdel a tömeg.
Mint egy fekete folyó, mely
elnyeli az esőt.
Magunkba isszuk az ég vizét,
majd könnyünkkel adjuk hírét,
hogy eljött a halál.
Mindig valahova torkollik a folyó,
melynek medrét mélyre szántotta
a sok emlék.
S mind mi egyből fakad, egyszer ugyanoda tér vissza.
Ki jobbra, ki balra, mégis , még így holtodban is
te voltál a végpont.
Beléd torkollott az összes emlék.Mindaz amit adtál
most benned pihen meg utoljára.
Egy voltál, s mindaz amit kaptunk ajándékba tőled
most visszaadjuk,  hogy visszatérhessen az egyhez.
A hangos szavak, mindig rendre intettek minket,
mégis becézően hangzottak.
Most néma voltál, mégis hangosabban szóltál, mint
bármikor azelőtt.
Tanítottál, azzal, ahogyan éltél, aki voltál.
Mégis ma kaptam legnagyobb tanítást , amit csak kaphattam tőled.

Válaszvers

Axióma

Rossz kérdés nincs is,
csak ostoba, vagy gyáva
válaszok vannak.

Fodor Ákos

Ihletett válasz:

Mint a medve, ki
nyáron alussza téli
álmát, éberen.

Awena

Imamalom pörgetés

Lószeretet

Gondolatok

Barátokkal zenélés

Zen(e)

Meditáció után

Gólyatábor

Zene

A céltábla belül van

Suli festés

Játék és ismerkedés

Hagyományőrzés

Zen kert épülése

Zarándoklat egyik szépsége

A zene

egy elkapott pillanat Regölyben

Ki vagyok?

Részlet

Alkotás otthon

Alkotás otthon másként

Fénycsináló

Belső

Szeretek a tűzzel rajzolni

Egy égetett kép szabadidőmben

 Gólyatáborban tüzeskedés

Zen

Magáért beszél

Középpont