Imamalom pörgetés

Lószeretet

Gondolatok

Barátokkal zenélés

Zen(e)

Meditáció után

Gólyatábor

Zene

A céltábla belül van

Suli festés

Játék és ismerkedés

Hagyományőrzés

Zen kert épülése

Zarándoklat egyik szépsége

A zene

egy elkapott pillanat Regölyben

Ki vagyok?

Részlet

Alkotás otthon

Alkotás otthon másként

Fénycsináló

Belső

Szeretek a tűzzel rajzolni

Egy égetett kép szabadidőmben

 Gólyatáborban tüzeskedés

Zen

Magáért beszél

Középpont

Moment out and inside

 avagy Meditáció egy füstölővel

A fekete vörösen fénylett fel.

Lassú ütemben ítélte halálra az éjszaka színét a felkelő nap festői színe, mintha csak a horizontot öltöztetné.

A sötétség s a fény násztánca volt ez. Utolsó leheleteivel küzdött a körforgásában maradni az az apró létező.

Lélegzete messzire szállt, s miközben beterítette az őt körülölelő teret, mindenhova bekúszván, néma táncot járt.

Hullámai szinte éteri dallamokat suttogtak s ha figyeltél rá akár fel lelni vélhetted benne a te dalod is.

Körbefont, a lélegzettel együtt beléd ivódott. Átjárta  egész tested ,majd távozott, mint ki soha nem is lett volna.

Csodálatos pillanat volt, miközben a mécses lángja ringva nyaldosta az éppen aktuális fekhelyének oldalát.

Születés volt s halál. Küzdelem s győzelem, küzdelem s vereség. Mégis mindkettő gyönyörű perceket adott az érzékeknek.

S talán egy  létezés részesei lettek...

Út

Megmutatta a sárga köves utat, mely vezet valahová. Különböző formájú s nagyságú kövekkel kirakott út ez. Megbotolhatsz néhol a kiálló kövekben, de türelemmel s figyelemmel kell viseltetned az út s magad iránt. Követheted amíg csak úgy érzed ez a te utad, amíg csak magadévá tudod tenni. Aztán eljön a pillanat, mikor valahol nem értesz egyet, mikor érzed, hogy számodra kisit másképpen kell lennie, hiszen nem más útját kell járnod, hanem a sajátodét, mert nem vagyunk egyformák. Akkor elérkezik az idő majd, s a kanyargó út melletti sziklás köves még kijáratlan helyen elkezded egyengetni a talajt. Beleütközik az ásód a szikladarabokba, vagy olykor elsüllyedsz a sárba s felmerül a gondolat, mi a fészkes fenéért szenvedek én itt, inkább visszafordulok arra a már kijárt ösvényre. Na de mi történik akkor? Miért is szeretnék oda visszamenni? Miért félek attól az ismeretlentől? Ki fél attól az ismeretlentől? Hiszen elindultam ,nekikezdtem, csak türelem kell. Egyenletes alap kell, biztosnak lenni, megtapasztalni, ha sima és egyenletes az alap és megpróbálod megismerni, akkor azon sárga köves útból megépítheted a sajátodat, aminek részese lesz a már ismert út is, ami megtanított arra, hogyan is építsd meg , s hogyan lépkedj rajta anélkül, hogy egy kiálló darabka megrekesszen egy ponton.

köszönet érte a Tanítómnak

Élet vagy halál

A halál is „csak” egy állapot. Belekerülhetsz abba a tudatállapotba akkor is ha még nem jött el az idő. Vannak akik ezt gyakran teszik. Olyan helyzetekbe kerülnek szándékosan, ahol megtapasztalhatják, ahogyan „megcsapja őket a halál szele”, valahogy így szoktak fogalmazni azt hiszem. Miért is olyan nehéz nekünk nyugati embereknek ezt elfogadni? Sokszor mondjuk , hogy”áh én már belegondoltam, nem félek a haláltól, beletörődtem, hogy egyszer meghalok”-nem hiszem el, hogy ezek az emberek tényleg megértenék vagy úgy éreznének, ahogyan mondják. Amíg nem tapasztaltam, addig itt és most úgy érzem nem tudnám még elképzelni sem. Ha belegondolok, azonnal tiltakozni kezd még a testem is ezen gondolatok hallatára. Az első ami felmerül bennem, az, hogy- de egy csomó mindent nem tettem még meg, ha lett volna elég időm, ha ezt így tettem volna .Furcsa dolog azt hiszem. Hiszen itt vagyok. Itt vagyok most, élek , van idő és mégsem cselekszem úgy általában, mint ahogy tenném. Minden adott, kérdés , hogy elsiklom e az egész felett vagy cselekszem. Szépek a gondolatok. Szeretem őket. Gyönyörűen ki lehet fejezni magunkat anyanyelvünkkel,  de még milyen szépen! Na de mi lenne ha nem csak gondolkodnék, hanem olykor, olykor meg is tenném azt ami megfogant. Ott növekszik bennem akárcsak egy gyermek és hagyom hagy érjen el egy bizonyos kort, majd halálra ítélem s nem hagyom hogy megszülessen. Önmagam gyilkolom. Érdekes egy dolog ez. Miért siklom el csak úgy a dolgok felett sokszor? 

Belehajoltam a végtelenbe. Ott suhant el mellettem az idő apró kis lábait gyorsan szedve. Megakartam kérdezni hová is rohan? S aztán rájöttem, hogy abban a pillanatban ott állt meg sem mozdulva, miközben az egész minden elém tárulva körbevett. Nem ő sietett. Én rohantam mint egy félőrült. Hova is? Aztán a levegőben lógva hagytam a kérdést válasz nélkül, hisz magam sem tudtam hova….

Válaszút

Magányos éjszakai sétára indulok. Lenge ruhában, hisz nem érzékelem a hideget. Valamiért szívem egy része télbe borult. Utam az erdő felé veszem. Abba a bizonyos erdőbe megyek, hol már annyiszor jártam. Szembe kell néznem a félelmeimmel. Lassú ütemben haladok. Még nem érzem teljesen felkészültnek magam. Elérek az erdő határához. Ahogy belépek, úgy érzem egy másik világba érkezem...OTTHON… csak ez a szó visszhangzik a fejemben. Félelemmel tölt el ez az érzés. Megannyiszor jártam már itt és akartam szabadulni ettől az érzéstől, de ...Mindig ott van az a DE. A hideg ellenére néhány fa virágokba öltözött s a boldogság illatát árasztják. Hivalkodóan fújja a szellő felém az illatot, én mégsem a gyönyört nyújtó fa miatt jöttem. Csalogató… gyönyörű… Egy dallam fogan meg bennem… mégis elsétálok mellette. Minden pompa ellenére ezek a fák csak „talán”-t jelentenek. Nem tudhatom, mikor hullajtja el színesebbnél színesebb virágait. Egyre beljebb haladok, s ahogy utam egyre mélyebbre vezet, úgy komorodik az erdő is. Elértem a centrumát. Minden fájdalmam s magányom centruma. Az élettel teli fák silánynak tűnnek e komor csupasz vastag törzsű fa mellett. Szürkületbe burkolózik az erdő, s bús dallamot zenél a szél. Már nem félek. Ő már soha nem fog virágozni. Nem hajt csalogató kétes bimbókat. Igaz csupasz valóját mutatja. Nem kecsegtet boldogsággal…

Ne higgy mindig a szemnek, hallgasd a belső éneket. Az élet egy szemfényvesztés. 

Seb?

Szereztem egy sebet.
Ott tátongott a lapockámon. Hátrafordultam, láttam, s éreztem, ahogy egy jó darabig folyt belőle a vörös életjel. Lefertőtlenítettem, aztán hagytam hagy legyen úgy, ahogy van.
Ma újra hátrafordultam, s heg maradt utána. 
Már a részemmé vált. Velem van minden pillanatban,megváltoztam általa. Nem jó s nem rossz. Csak van.

Vérvörös patak, 
hűlt helye a testemen.
Hegesedik már.

Gyönyör(Dhammapada.16.)

Fórizs László fordítása alapján létrejött ihlet eredménye

A nem tudás máglyáján tűzben forr a vágy.
Dalol még a szenvedés hárfáján, kinek e katlan puha ágy.

A dal mely füledbe zeng, hamis képet ád.
 Ha múlik s ürességbe leng, szűnése, akár a nem létező szerenád.

Hagyd hátra e hangszert, hiába zeng, húrja elszakad.
Béklyóidnak ellenszert, nem ragaszkodás által meghalad.

Önönműködő ajtó

Kitárulkozom, majd bezáródom...

Hogyan vagyok? Önműködő.

Felhívás Önmagam számára.

Legyen, hiszen lehet mindkettő.  Csak tudnom kell, hogy éppen így szeretném, hogy most ez van.

Nem más irányítja az ajtót.  Olyan, mintha bezártam volna és teljes erőből nekicsapódtam volna, szétfolyva a plexi üvegen. Ki akarok jutni,  pedig nem ott van az amire szükségem van.  Kintről be, bentről kimenekülés.

Itt az idő a vésznyitó kis piros gomb megnyomásának.

Felmászom e arra a magas hegyre, vagy el sem indulok?

Elindultam már rég,  csak valahogy ezt elfelejtettem.  Vagy nem akartam igazán tudni.  Látom a csúcsát, érzem a sziklás talajt a lábam alatt.  Figyeltem a csúcsot, miközben nem a csúcs a lényeg.  Résnyire nyitom az ajtót, itt van a lehetőség arra, hogy döntsek. Mindig itt van.  Irányítok. Működök.

Láttam régebben valamit, ami nem nekem szólt konkrétan, de mégis megfogott, megláttam benne valamit. Egy koant. Most megpróbálom mindezt meg is fogalmazni. Bár ezt nehéz.

"Az agyoncsapott rongydarab" 

 Egyszer egy tanítvány a mestere elé gurított egy rongydarabot.

A mester felnézett, és egy jól irányzott ütéssel agyoncsapta azt, majd visszahelyezkedett.

Ennyi volt.

A kinyitott ajtót egy pillanat alatt sikerült bezárnia. Nem volt kérdés, a válasz egyértelmű volt.

Ha az erdőben jársz s nem figyelsz, akkor nem az erdőben jársz.

Csak annak árnyékában. Hogy besüssön a napfény, s lásd mi veti az árnyékot, ahhoz neked kell lenned az erdőnek.

Haiku avagy a jelen-pillanat versformája

Tó vize csobbant,

nehéz kő esett belé.

Hullámokat ver.

*************

Hullám fodrokban,

törött tükrök árnyéka.

Bennük eltűnök.

*************

Ha elcsendesül,

szememben tükröződő

tiszta tó mélye.

*************

Nincs szellő, nincs szél.

Nem hajol fűszál, sem én.

Csend ül a tájon.

*************

Kong és szól a gong.

Még sokáig visszhangzik,

a hang , majd a csend.

*************

Vadló a kanca

gyenge, sánta a csikó.

kell még a zabla.

 *************

Nézlek miközben 

szólsz felém, ki szól kihez?

ki lát, ki beszél?
*************

Rozgonyi Attila

Fekete kutya,

sötét hangja mélyre száll.

Világot gyújt bent!

*************

Dobosy Anti

Szemedbe néztem

s te a vesémbe láttál.

Bagoly huhogott.

*************

Csend vagy.Hallgatlak..

A bika mozdul bennem.

Kút mély csend, ha szólsz.

************* 

Farkas Pál

Szó nélkül ültél

megszelídült zajtenger

visszhangzott bennem.

*************

Ősz üstökének

mozdulatlan létével

a frászt hozta rám.

*************

Cser Zoli

Kitekerted a 

tested, s mesélni kezdtél.

Ittam,s nevettem.

*************

Kitekintettél

szemgödröd legmélyéről.

Valós vagy hamis?

*************

Erzsike

Ha szólsz szavad mint,

bársony lepel simul ránk.

Súly s lágyság tánca.

Mosolyok anyja

hisz, ajkunkra teremted

akaratlan is.

*************

Eső hull alá.

Mellkas tájékában kel.

Mindent beterít.

*************

Vérvörös a Hold,

Befesti szívem árnyát.

Madár se dalol.

*************

Haldoklik bennem.

tavasz hozta tűzvirág

üres a cserép.

***************

Hosszú poros út.

Ah,fel nem adnám az itt,

töltendő időm.

*************

Rezdül, nyomot hagy:

hajnalnak pirkadata

sólymot szül bennem.

*************

Elalszom most itt,

holdfénnyel takarózva,

egyetlen éjjel.

*************

Levelek hullnak,

bogárfekhelynek valón.

kívül, belül,csend.

*************

Szellő fúj felém,

hogy hova visz nem tudom

csontomban táncol.

*************

Nappal fent a Hold

èjestre már le sem huny,

kitölti szívem.

*************

Dalolt a holló

éj üveggömb felette,

belülről zengett.

*************

Két madár beszél,

bennem a szabadságom.

nem látom, köd van.

*************

Égő napmadár

hamvaiból felkelő,

üres sírhantja

*************

Hová tűnik oh,

hajló szilfa szerelme?

köddé váltam én

*************

Ösvénynek pora,

telepszik már szememre,

ébredés kora 

*************

Fekete s vörös

eggyé válva jár táncot.

Vége a dalnak.

*************

Táncolt a levél,

szerelmét szőtte széllel.

borzongva ülök.

*************

Kint a bent, bent a
kint.Ki bent, ki kint,eggyé
emel a bika.

*************

Füstölő illat.
csendes tömeg mosolyog,
mint kövér Buddhák.

*************


Üvegteraszon
ablakba írt üzenet
eső mossa el.

*************

Vérvörös patak, 

hűlt helye a testemen.

Hegesedik már.

*************

Hópelyhek hullnak
eggyé válnak a földdel
élet vagy halál?

*************

Csendes életkép
három madarat nézek.
Vagy önmagamat?

*************
Fülembe zizeg
hangos őszi légy dala.
Vagy tán bentről szól?