Kitárulkozom, majd bezáródom...
Hogyan vagyok? Önműködő.
Felhívás Önmagam számára.
Legyen, hiszen lehet mindkettő. Csak tudnom kell, hogy éppen így szeretném, hogy most ez van.
Nem más irányítja az ajtót. Olyan, mintha bezártam volna és teljes erőből nekicsapódtam volna, szétfolyva a plexi üvegen. Ki akarok jutni, pedig nem ott van az amire szükségem van. Kintről be, bentről kimenekülés.
Itt az idő a vésznyitó kis piros gomb megnyomásának.
Felmászom e arra a magas hegyre, vagy el sem indulok?
Elindultam már rég, csak valahogy ezt elfelejtettem. Vagy nem akartam igazán tudni. Látom a csúcsát, érzem a sziklás talajt a lábam alatt. Figyeltem a csúcsot, miközben nem a csúcs a lényeg. Résnyire nyitom az ajtót, itt van a lehetőség arra, hogy döntsek. Mindig itt van. Irányítok. Működök.
Láttam régebben valamit, ami nem nekem szólt konkrétan, de mégis megfogott, megláttam benne valamit. Egy koant. Most megpróbálom mindezt meg is fogalmazni. Bár ezt nehéz.
"Az agyoncsapott rongydarab"
Egyszer egy tanítvány a mestere elé gurított egy rongydarabot.
A mester felnézett, és egy jól irányzott ütéssel agyoncsapta azt, majd visszahelyezkedett.
Ennyi volt.
A kinyitott ajtót egy pillanat alatt sikerült bezárnia. Nem volt kérdés, a válasz egyértelmű volt.
Ha az erdőben jársz s nem figyelsz, akkor nem az erdőben jársz.
Csak annak árnyékában. Hogy besüssön a napfény, s lásd mi veti az árnyékot, ahhoz neked kell lenned az erdőnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése